Kávéház - egy igazi diákos délután
Egy tanári, szubjektív élménybeszámoló
Szeptembertől tanítok a gimnáziumban, és napról napra nagyobb öröm számomra azt tapasztalni, hogy a diákok mennyire otthonuknak érzik ezt a helyet, milyen szívesen vesznek részt a különféle iskolai programok szervezésében, megvalósításában.
A "Kávéház" -- valójában egy művészeti kör és egy könnyed szórakozás egyben -- egy olyan klubdélután, amelyet belső igény hívott életre. Tanulók szervezik érdeklődő társaiknak és tanáraiknak.
A kézzel készített plakátok már hetek óta hirdették, hogy a program újjáéled, csak most "valahogy másképp". A rendezvény mottója kettős volt: "Figyelj a részletekre!" és "Nem vagy egyedül". Kíváncsian vártam tehát a péntek délutánt. A rajzterem egy időre tényleg kávéházzá lényegült, ahol kezdetben kellemes gyertyafény mellett, sütit és teát fogyasztva hallgathattuk meg a résztvevők verseit, könyvajánlóit, gitárral kísért dalait, lapozhattuk végig rajzvázlatos füzeteiket. A függöny elhúzása után a rögtönzött szerepjáték kapott színteret: a nyolcadikosoktól a végzősökig akadtak jelentkezők a többiek spontán mulattatására a tévéből is ismert "Beugró" stílusában.
Ahogy a Kávéház iránt érdeklődő kollégáim és a sok régi-új diák társaságában részese lettem ennek az eseménynek, a saját diákkorom hasonló emlékei ébresztettek bennem kellemes nosztalgiát. Önkéntelenül is elmosolyodtam, hiszen arra gondoltam, hogy igen, annak idején mi is akkor éreztük a legjobban magunkat, ha önmagunknak szervezhettünk ilyen műhelyeket. Olyankor mi is rájöttünk, hogy ez egyrészt nem is olyan könnyű (Ugye, kedves főszervező, Liptai Melitta?), másrészt az önkéntesség mégis a sajátunkká tette a rendezvényeket, és szívesen mentünk újra és újra, amíg egyre "profibbak" nem lettünk a programok találásában és tálalásában is. Remélem, itt sem marad majd el a folytatás.
Március idusához közeledve eszünkbe juthat az is, hogy milyenek lehettek a régi ifjak, azok a híres márciusiak, milyenek voltunk mi, és hogy "a mai fiatalok bezzeg..." Az előítéletek azonban feleslegesek: most is meggyőződhettünk, hogy ebben szerencsére semmi nem változott. A mai diákok is keresik a saját egyéniségüket, hangjukat; bontogatják szárnyaikat, élvezik a művészetet és a kötetlen, mégis igényes szórakozást.
Szubjektív beszámolót ígértem, így a záró gondolatot is ennek szellemében írom le. Köszönöm szépen, hogy itt lehettem és lehetek veletek; öröm egy ilyen helyen tanítani, nevelni, és egy kicsit újra diáknak lenni.
Pádárné Verbanics Tünde